2014. május 10., szombat

Prológus

 


Prológus



- Megint ő volt, igaz? - felnéztem csillogó, barna szemeibe, és félve bólintottam. Ujjaim feladva a szolgálatot elengedték az egészen addig szorongatott telefonkagylót. Szemeim megteltek könnyel, remegve bújtam az előttem álló férfihez, biztonság és nyugalom után kutatva. Karjait éreztem magam körül ahogy erősen magához szorított. Percekig csak álltunk ott, pólójába markolva zokogtam, eláztatva a sötétkék anyagot. Keze fel-le járkált a hátamon, s közben belepuszilt a hajamba. Tudtam, meg kell nyugodnom, de nem ment. Hetek óta nem tudom lehunyni a szemeimet tíz percnél tovább. Rettegek. Mindent tud rólam, én pedig semmit sem tudok róla.
- Mit mondott, Ash? - eltolva magától fejemet felemelve kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ajkamba harapva fogtam vissza magam, halkan szipogtam.
- Azt mondta, hogy.. hogy már nincs sok hátra. Hamarosan megértek mindent, de mindegy lesz, mert úgysem fogok jól dönteni - könnyeimet lenyelve huppanok le a kanapéra. A telefonra nézek, ami hangos csattanás közepette landolt a földön ahova ledobtam. Üveges tekintettel meredek a darabkáira. Olyan mint én. Összetört. Érzem amint besüppedt mellettem a kanapé, de nem volt erőm hozzá, hogy rá nézzek. Annyi mindent nem tud rólam. Nem tudja, mit tettem. Nem úgy, mint Ő. Ő, akiről semmit sem tudok, ő mégis tud rólam mindent. Tudja mit tettem, tudja, hogy nem vagyok ártatlan. Azt akarja, hogy megfizessek azért, amit tettem. Választásra akar bírni. Azt hiszi, rosszul fogok dönteni. Úgy gondolja csak egy ostoba liba vagyok. Remegve húzom fel lábaimat és átkarolva őket, hátradőlök. A hófehér, üres falat kezdem el pásztázni. Egy új élet. Azt gondoltam, itt végre nyugtom lesz. Bolond voltam, ostoba. Ő bárhol megtalál. Olyan ez, mintha az ember a saját árnyéka elől akarna elbújni. Gyerekes, és hiú ábránd.
- Mégis miről kéne döntened? Ash, az Istenért, figyelj már rám! - összerezzenek hangja hallatán. Fejemet lassan fordítom felé. A szám hirtelen szárad ki, érzem, ahogy fokozatosság helyett az erőm azon nyomban cserben hagy. Minden, ami eddig egyben tartott, abban a pillanatban szertefoszlik, én pedig erőtlenül rogyok a földre.  Szemeimet ismét ellepik a könnycseppek. Tekintetemmel az ablakban álló férfi után kutatok, de már eltűnt. Akár egy déli báb. Lehetetlen, hogy ő volt az.
Hisz' halott.


 Sziasztok! 
olyan fura köszöntést írni, mikor senki sem olvas
Nem mondanék sok mindent, legyen egyelőre annyi elég, hogy a fentebb olvasott kis részlet már jócskán a történet közepe tájáról lett kiragadva, próbáltam egy kicsit érdekesebb részt keresni, ami felkeltheti az érdeklődést. Az pedig, hogy ez sikeres volt- e, Tőletek függ, úgyhogy, ha pipálnátok, vagy esetleg kommentelnétek, annak természetesen mint mindenki más, én is nagyon örülnék.
 Ettől függetlenül viszont az első fejezet a jövő hét elejére várható!

Brianna